Gondolatok naplója

Három konkrét regényötletem szeretném ezúttal nyilvánosságra hozni (csak hogy megtörjem a hallgatást, és addig se a vizsgára készüljek). Mindhárom regény főcíme: Gyilkosok klubja. A három történetnek semmi köze nincs egymáshoz, nincsenek összekötőszálak, nem egy sorozat részei, és még csak nem is azonos világon játszódnak. Ami összeköti őket, az egy koncepció: minden regény főszereplői egy zárt körű csoportba tartoznak, melynek minden tagja gyilkos.

Nézzük a három ötletet:

Az angyalok tettei

Ebből korábban már tettem fel részletet. Egy gimnáziumba négy... mondjuk úgy, különleges lány jár. Egyikük hideg, mint a jég, a másik hisz egy sötét megváltóban, a harmadik maga a megtestesült esetlen ártatlanság, a negyedik a kémia és a biológia megszállotja. Mi az egyetlen közös vonásuk? Gyönyörtől szájtátva bámulják a holttestekről készült képeket. A legidősebb közülük felismeri: csak idő kérdése, hogy gyilkossá váljon. És akkor lebukik, és börtönbe zárják. Ahogy azt a lányt is, akit a folyosón látott... A lányok kölcsönösen keresni kezdik egymást. Kimondatlanul mind tudják: gyilkosnak születtek, de egyedül esélytelenek.

Klubot alapítanak hát, a gyilkosok klubját, amiben mind a négy a saját tudásával hozzájárul a többiek sikeréhez. A gyilkosságot mindenki egyedül hajtja végre, a többiek segítenek takarítani. Áldozatot magad választasz - de a szabályok alapján. Soha nem választhatsz olyat, aki veled egy iskolába jár, egy utcában lakik veled, akit névről vagy arcról már ismersz, nem ölhetsz azért, hogy az életed problémáit megold - nem ölheted meg apád seggfej főnökét, és nem ölhetsz pénzért - stb. A játék elindul... mind a négyen élvezik, amíg be nem következik a három katasztrófa.

Emerati, az ártatlan kis Emerati egy külsős fiút hoz a klubba megfigyelőnek. A négy gyilkos tudja: a fiú előbb vagy utóbb meg fog halni, és akkor egyikük megszegi az áldozatválasztás szabályait. A nyomok hozzájuk vezetnek majd, és a rendőrség leleplezi őket.

Feltűnik a kor legnagyobb szociopatája, a Sátánkép gyilkos, és végez a klub által választott áldozattal. Mindenki levesébe beleköp ezzel - és a lányok nem tűrik ezt el. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Sátánkép gyilkos túszul ejti a megfigyelő egyetlen barátját. A klub megesküszik: levadásszák az öncsonkító szörnyeteget, mielőtt a hatóságok tennék ezt.

És végül: a nyomozásba belép a hírhedt Angyalgárda: jól képzett elitnyomozók, akik a bűncselekmény tárgyait megérintve képesek érezni azt, amit a gyilkos érzett a tett közben.

Bestiák bálja

A világ leggazdagabb emberei... rettenetesen unatkoznak. Két dologra vágynak: még több pénzre, és egy kis szórakozásra. Átlagosan havonta egyszer egyikük meghívót küld a tíz másiknak. Ez a meghívó érdekes mód eltér a többi sznob báltól: például nem tér ki a dress code-ra, mindig egy másik, világtól eldugott kastélyba szól, nem vihetsz magaddal senki mást és csak akkor veheted át, ha nyilatkozatban lemondasz saját életedről.

A bálra mindenki abban a hitben megy el, hogy eggyel kevesebben fognak távozni. A házigazda ugyanis titokban kiválaszt egyet, akit megöl. Ha nem sikerül, elveszti a vagyonát, és azt a vendégek szétosztják egymás között. Ha sikerül... akkor beindul a játék.

A vendégek egy órát kapnak, hogy átkutassák az egész kastélyt, aztán összegyűlnek az étkezőben. Aki meg tudja mondani, a házigazda hogyan ölte meg a vendéget, megkapja a halott minden tulajdonát. A kezdeti negyven fős társaság túlélői bármikor kenterbe vernék Agatha Christie nyomozóit, és egyiküknek sem jelentene nehézséget átverni egy hazugságvizsgálót. Az egyetlen nehézség az időkeret: mindenki csak azzal a tudással dolgozhat, amit ő megszerzett, és amit a többiek véletlenül vagy szándékkal elhintenek. Mi az igaz, mi a megtévesztés, milyen stratégiát választanak a többiek?

Bábel hősei

A távoli jövőben az emberek már nem emberek többé: testük egy része mesterséges. A megváltozott társadalom nem vár többé rá, hogy a politikusok megoldják minden apró problémáját. A számítástechnika legújabb csodája egy, a tudományos és kreatív elitet magába foglaló szociális hálózat, a Bábel. Aki regisztrál, számtalan tesztet tölt ki, míg végül a számítógép mindent tud róla: végzettségét, IQ-ját, személyiségjellemzőit, publikációinak számát - egy szóval: képességét és gondolkodásmódját. Ha felmerül egy probléma a tudományos, vagy a közéletben a Bábel mesterséges intelligenciája rögtön létrehoz egy Feladatot, átböngészi a regisztráltak profilját, és meghívja azokat, akik a legalkalmasabbak a Feladat megoldására. Azok, ha végeztek, a megoldási tervet elvégezhetik, publikálhatják, népszavazás vagy szakmai pályázat tárgyává tehetik - jutalmuk pénz, elismertség, későbbi szakmai felkérések.

Egy nap azonban furcsa dolog történik: Bábel egy politikai problémát tesz Feladattá. A keresés eredményeként öt egyetemistát ad ki - akik még egyikük sem szakértők. A meghívás során ráadásul névtelenné teszi őket, így a meghívottak nem láthatják egymás adatait sem... csak az álnevet. Az öt egyetemista azonban kap a megtisztelő lehetőségen, és szakmai szempontból kezdik vizsgálni a feladatot.

Aztán egymástól függetlenül mind az öten meghozzák ítéletüket: a politika menthetetlen, és csapdába esett. Az egyetlen megoldás, ha a politikai elit tíz meghatározó alakja eltűnik. A mesterséges szervezetek és a tökéletes egészségügy korában erre egyetlen lehetőség van: megölni őket.

Öt lenyűgöző, de alapvetően eltérő intellektus kezd közösen dolgozni, akarva-akaratlanul is nyomokat adva egymásnak kilétükről. Közben kimondatlanul mind az ötüket megüli a paranoia: vajon a mesterséges intelligencia előre tudta személyiségprofiljukból, hogy mind az öten így döntenek majd? Lehet, hogy szándékosan ezért hozta létre a Feladatot...? Ha igen, és ez egy hosszútávú terv része - mi lesz velük, ha végeztek?

Mi lesz a világgal, ha végeztek?

Továbbra is dolgozom az önmegvalósításon, amelynek része egy komplett életmódváltás. Mivel a bokám lassacskán meggyógyul, úgy láttam, ideje elkezdeni kidolgozni az edzéstervem, amit a közeljövőben követni fogok.

Célkitűzéseim az edzéssel:

1. Fogyás. Bár edzés nélkül is sikerült tíz kilót lefogynom, még tíz kéne az egészséges BMI-hez.
2. Szív- és tüdőkapacitás növelése. Az állóképességem paródiába illő, és ez lustává tesz. Rühellek lusta lenni - és a semmittevés fárasztó!
3. Szeretném visszaszerezni a régi könnyed, fürge mozgásomat, ami kölyökként volt. Egyik oka a pszichológiai gátjaimnak, hogy nem érzek elég kontrolt a mozdulataim fölött - három év jóga és öt év kung-fu után az ember egyszerűen hozzászokik ahhoz, hogy ügyes. Aztán elhízik, és megtapasztalja, milyen az esetlenség.
4. Szeretnék egészséges lenni, és jól érezni magam.

Hogyan is lehet ezt elérni? Nos, az edzésnek alapvetően három típusát ismerjük:

1. Aerob edzés: a testmozgás azon formája, ahol nem használjuk ki testünk teljes oxigénszállító kapacitását. Ilyen például a kocogás, biciklizés, aerobic. Ez az edzéstípus erősíti a szívizomzatot, javítja a keringést.
2. Anaerob edzés: evidens módon az, ahol kihasználjuk a teljes oxigénszállító kapacitást. Ez a legkönnyebben az izomlázban érhető tetten. A szervezet alapvető energiatermelési módja a biológiai oxidáció, azaz hogy a sejtek cukrot égetnek el, vizet és szén-dioxidot termelve melléktermékként. Amikor nincs elég oxigén, ez az égés nem játszódik le, helyette a sejt csak erjesztésre képes, aminek a mellékterméke a tejsav. Ez rakódik le az izmokra, és ez okozza az izomlázat. Az anaerob edzés főleg az izomerő rövidtávú fejlesztésére alkalmas.
3. Nyújtás: megnöveli az izmok és ízületek mozgatási távolságát. (Ez aztán a definíció - nem én találtam ki!) Megjegyezném, hogy a laza izmok ráadásul könnyebben, gyorsabban mozdulnak, amit jóval jobb élmény megélni, gyakorlatilag örömmé teszi a mozgást.

Számtalan edzésterv készült, ami csak az egyik vagy másik edzéstípust részesíti előnyben, de önmagában mindegyik hiányos. Például - mindjárt kiderül, miért - az aerobic önmagában nem fogyaszt hatékonyan, az anaerob edzés nem tesz állóképesebbé, így képtelenek vagyunk kihasználni a megnövekedett izomkapacitást, és a nyújtás... nos, az semmit nem csinál szinte a nyújtáson kívül. Ami tök jó, csak magában kevés. A kulcs tehát a megfelelő arányban kombinálni a hármat.

Nézzük ez alapján egy jól összeállított edzésterv előnyeit - először az alapvetőeket, utána azokat, amik már nem annyira nyilvánvalóak:

1. Növeli az izmok és a csontok terhelhetőségét.
2. A szívizomzat és a légzés megerősödése növeli az állóképességet. Egyszerűen nem fáradsz el, könnyebben látsz neki a munkának, nagyobb lesz a motivációd az életre, jobban ki tudod élvezni a hétköznapjaidat.
3. Csökkenti a szív-, ér- és légzőrendszeri megbetegedések esélyét, a vérnyomást, a stroke kockázatát. Hosszú élet titka! Ha a világ legjobb íróinak egyike szeretnék lenni, meg kell élnem azt a kort, amikor már eleget tudok... Oh, és túl sok könyvem van, nem lehet azt egy élet alatt megírni! Kénytelen leszek kettőt is leélni!=)
4. Az erős edzés bizonyítottan emeli az opioid peptidek, például az endorphin szintjét. Közérthetően, ez az agynak ugyanarra a részére hat, mint az ópium és annak származékai. Eufóriaérzetet és függőséget okoz - az edzéshez.
5. Továbbá serkenti az inzulintermelést, ami kettes típusú diabétesz (cukorbetegség) megelőzését segíti.
6. Csökkenti viszont a kortizol termelést, aminek szerepe van többek között a zsírtermelésben. Oh, és stresszhormon - növeli a vérnyomást, vércukorszintet, ezáltal ingerlékennyé tesz, károsan hat az immunrendszerre, stb.
7. Az anaerob edzés során megnövekedik az izomtömeg, így nő a bazális metabolizmus mértéke. Röviden tömören: nagyobb házat több szénnel fűtesz - egy nagyobb izomtömeggel rendelkező test alapjáraton több energiát használ el, azaz, az anaerob edzés hatékonyan elősegíti a fogyást. Igen, hölgyeim, érdemes kidobni az aerobik kazettákat, és helyette gondolkodni!
8. Oh: a fejlettebb izomzat esztétikusabb. Egy bizonyos szintig nőkön is. (Tudjátok, hogy a pálcikaláb milyen rohadt kiábrándító?!)
9. Növeli az agy oxigénellátását.
10. Növeli a dopamin, glutamát, noradrenalin és szerotonin szintet - ezek többek között általános jó közérzetet eredményeznek, aktívabb érzelmi életet, gyorsabb gondolkodást, könnyebb tanulást.

A férfi a gyertyafényben vonaglott. Arca nem látszott – az sosem – ám mélyre nyúltak az árnyékok izmai között. Mellkasa emelkedett-süllyedt, hátát, derekát dobálta, egy-egy pillanatra vállaira emelkedett. Olyankor gerince roppanásig feszült. Ujjait ívbe hajtotta a görcs, és körmei alatt vért sikoltottak mellkasán a sebszájak.

Ha megnyugodna, talán elmúlna a fájdalom – de érezte, hogy belülről egy másik kéz tépi az útját kifelé. A valóságba vágyakozott, hogy elvágja a szálakat. A férfi néha segített neki: a rombolás legalább egy végleges döntés.

"Az önfejlesztés önkielégítés. Az önpusztítás viszont..." - Tyler Durden

Úgy érzem magam, mint egy vak marionett. A döntéseim rángatják kezem-lábam, ingadozom és tántorgok egy sötét erdőben. Hova is menjek? Menekülök valami elől, vagy közelítek valami felé?

!em avlaS

Egyik hajnalban tudom, mit kell tennem. Örömmel tölt el, mosolygok, felszabadít. Aztán másnap kárhoztatom magam az ostobaságomért, és a tükörbe nevetek szánalmas vergődésemen. Megy tovább az élet, ahogy volt - és újra bebizonyosodik, hogy a döntésem helyes. Mosolygok, de már keserédesen. Nincs, aki bebizonyítsa az ellenkezőjét?

.et etarebil a zsaláv nelteyge zA

A tükör hazudik, vagy én? Két igazság létezhet, de két paradox tény nem. Döntenem kell, és a döntés megrántja lábaim, és talán szakadékba lépek.

Akik közelebbről ismernek, hallhatnak néha arról motyogni, hogy majdan életem delén túl szeretnék írást oktatni. Mint író és mint pszichológushallgató sokszor elemzem magam és mások alkotási módszereit, olyan eszközökkel és olyan szinten, ami keveseknek adatik meg. Eleddig ez egy érdemtelenül elhanyagolt terület volt, nem igazán tudjuk, hogy működik a művészi kreativitás. Ennek ellenére oktatjuk!

Elolvasom »

Hogy lehet egy országot egyetlen emberként értelmezni? A kérdés, bár elvontnak tűnik, valójában egyszerű. Egy lélektani analógia. Az emberek azonosulnak a társadalommal. A társadalom már kialakított magáról egy képet: véleményeket, melyek gyakran ütköznek, erkölcsöket, viselkedést. Ugyanazokról a témákról, kérdésekről beszélnek, melyek szinte minden esetben a médiától erednek, és annak gyökerei sokszor a politikába kapaszkodnak.

Politika+média= szuperegó, az elvárások, a fénykép, ami a vágyainkról készült, amilyenek lenni akarunk. Ezt tesszük az ágyunk fölé, hogy emlékezzünk rá, kivé kell válnunk, ezt tanítjuk az iskolákba, ezt súgják fülünkben lecsúszott talkshow-k negatív példái, és ennek dicsőségét építik problémákat bemutató hétvégi riportfilmek.

A tömeg, mi= az ego, az én, ami tud magáról, ami forrong, ami érvényesülni akar.

De nem hiányzik még valami? Minden, amit lehasítunk, amit megvetünk, amiről nem lehet beszélni a médiában, és épp ezért a hétköznapokban se, minden, amit nem vesz be a gyomrunk. Perverz vágyak, az elfogadott szabályokkal szembe forduló igazságok, figyelmen kívül hagyott tények: egy társadalom tudattalanná fojtott gondolatai. Hol tör ez felszínre? Bűnözésben, botrányokban...

... dühös művészetben.

Apu fortyogó epéje vagyok.

Noir

Szindróma

Rettegés és Bujaság a karjainál fogva rángatják be Haragot. Harag szabadulni próbál, de nem tud. Kapzsiság előttük sétál, a zene alatt némán tátog. Bujaság egy injekciót ad Haragnak, az hátrarogy egy székbe, lehorgasztott fejjel figyel. Bujaság el, Rettegés leül máshova egy könyvet olvasni, Kapzsiság némán szónokol. Ahogy elhalkul a zene, Kapzsiság egyre hangosabban beszél.

Kapzsiság: … mindezek után a törvényszéki szakértő beszámíthatatlannak találta Önt, és határozatlan ideig tartó kényszerterápiára ítélte a Klinikánkon. Ez itt az új szárny, egyelőre kísérleti jelleggel működik csupán, így személyzetestül-betegestül-látogatóstul, Önt is beleszámolva hatan vagyunk itt.

Rettegés (gúnyosan közbeveti): Kezdd számolni!

Harag: ki maga?

Kapzsiság (kezet nyújt): dr. Kapzsiság.

Harag (mintha álmából ébredne): Harag. Hol vagyok?

Kapzsiság: mint azt az imént említettem, a bíróság…

Harag (ijedten): bíróság?!

Felugrik a székről. a pánik határán körülnéz.

Harag: egy börtön? Nem, egy… tébolyda?! Miért? Hol van Éva?!

Kapzsiság: ami Évát illeti…

Harag: Éva!

Éva nevét kiabálva eltűnik. Kapzsiság fanyar arcot vágva nézi. Egy pillanat csenddel később Rettegés becsukja a könyvét és feláll.

Rettegés: majd én!

Rettegés követi Haragot, Kapzsiság a másik irányba távozik.

Harag a másik oldalról visszajön, majd megtorpan és visszanéz.

Harag: egy… kettő… (Magára mutat.) Három.

Lustaság belép.

Harag: négy.

Lustaság: áh, egy új lakó! Szevasz!

Harag (tartózkodóan): Szevasz!

Lustaság: ki vagy és miért hoztak be?

Harag: hát… Harag vagyok, és… fogalmam sincs, mit keresek itt. Most leginkább Évát.

Lustaság: jajj, várjál, tudom! Hát hiszen mondták! Hát te vagy a Harag!

Harag: igen, eddig én is tudom.

Lustaság: nem az, hanem, volt az a csúnya ügyed valami nővel...

Harag: csúnya ügyem?!

Lustaság: hát te minek neveznéd azt, amikor…

Lustaság összeesik, Harag döbbenten nézi. Rettegés ráérősen besétál.

Rettegés: ő Lustaság.

Harag megijed.

Rettegés: narkolepsziás. Bárhol képes elaludni.

Harag szájtátva hátrál Rettegés felől, besétál a belépő Bujaság karjaiba.

Harag (rémülten): öt!

Bujaság: pedig még csak átöleltelek. Mit kapok, ha teszek is valamit?

Rettegés: ő Bujaság. Bármire rámászik egy férfi és egy almafa között.

Bujaság: megnémultál, Don Juan? Pár perc és dalolni fogsz.

Elkezdené vetkőztetni.

Harag: hozok egy almát!

Elmenekül. Bujaság dühösen néz utána, Rettegés hangosan nevet.

Bujaság: egy almát? Minek neki egy alma?!

Gondolkodik, majd eltátja a száját.

Bujaság: Úristen, ez a pasi tud valamit!

Izgatottan utána rohan.

Másik oldalról Harag és Falánkság besétál.

Falánkság: szóval a kenderrel az az igazság, hogy három alapvető alfaja van…

Harag: figyelnél már rám egy kicsit?!

Falánkság: persze, persze, tudom, hogy mondani akarod, de hidd el, ha a cannabis sativa termesztéséről van szó…

Harag megáll. Falánkság tovább beszélve kisétál a másik oldalon.

Rettegés: ő Falánkság. Mindenben jó, ami drog, csak sajnos semmi másban.

Falánkság: … akkor nem vall nagy beképzeltségre elmondanom azt, hogy a húsz éves tapasztalatom a témában…

Falánkság eltűnik. Harag még egy pillanatig némán áll.

Harag: hat. Hát ennyi.

Másik oldalon belép Büszkeség. Harag a lépéshangra megfordul. Megdöbben.

Rettegés: számold! (Csend.) Számold!

Harag: hét… Ki ez?

Rettegés: egy hazug fráter. A neve Büszkeség.

Büszkeség dühösen dobbant és sarkon fordul.

Harag: honnan tudtad, hogy heten lesznek?

Rettegés: ugyan már! Dehogy tudtam. Bevett szokásom, hogy számoltatom az újakat. A végső számból megmondhatod, mi a bajuk.

Harag: mi a bajom? Őrült vagyok?

Rettegés: gyáva vagy.

Harag: ez nem lehet! Hét embert látok, pedig csak hatnak kéne lennie. Valamelyikőtök csak az én fejemben létezik.

Gondolkodik, majd Rettegésre néz.

Harag: te! Te is láttál mindenkit, akit én, és tudtad a nevüket. Ha közülük lett volna egy a hallucináció, akkor neked nem szabadott volna látnod őt! Te nem létezel!

Rettegés (kuncog, majd): ha én csak a fejedben létezem, hogy magyarázod azt, hogy Büszkeség megsértődött, mikor bemutattam? Belehallgat a gondolataidba?

Harag: akkor Büszkeség…

Rettegés: akit én is láttam?

Harag zavarodottan toporog.

Harag: én?!

Rettegés: bravó… és mindenki téged hallucinál! Függöny le, vége a történetnek. Ezt írd meg! Sokaknak tetszene.

Gyerekek, ez meg mi a pocok?

Nem, most komolyan! Mi ez?!

Elolvasom »

Málló tapéta egy dohos szalonban, koszosra szűrt napfény egy zárterkély ablakaiból, régi családi portré, patinás réz, mocskos szökőkút, hervadt virágok. Csipke, börtöncsík, törött feszület, hamis stigmák, pintyek és keresztes pókok. Bezártság, fogság, alkímia, ördögi csodák, soha el nem érhető vágyak, sérült lelkek lassú haláltánca: gótikus novella.

Mindenképpen jellegzetes, könnyen felismerhető hangulat, mely kitűnik a mezőnyből a többi közül. Mivel eleve romlott, dekadens környezetet varázsol elénk, gazdag táptalaja az erkölcsi történeteknek. Hol lehetne jobban vizsgálni a fényt, mint egy sötét szobában?

Amíg megtalálod, addig marad a keringő, kezedben hideg csontujjakat fogsz, és dallamot sír egy félrehangolt hegedű.

Noir

Onsai a blogján írt egy cikket írói fejlődéséről, és következő terveiről. Gondoltam megírom a sajátomat ennek a mintájára. Az eredeti cikk megtekinthető: Írástechnikai út avagy tánc a kályhától.

Tudni kell rólam, hogy regényt írok. Ezzel kezdtem, ezzel folytattam. Tizenöt-húsz novellánál többet nem írtam életemben, de közel száz regény történetét dolgoztam ki. A legtöbbet el is kezdtem amúgy megírni, és ugyancsak a legtöbb megrekedt olyan öt-harminc oldal magasságánál. Ez inkább játék volt számomra, mint komoly próbálkozás. Kb. tíz befejezett regényem van, remélhetőleg a következő két hónapban ez a szám eggyel magasabb lesz.

2006-ban próbálkoztam először kiadatni egy regényem, az Aran Guar újraírt változatát. (Az eredetit tizenhat évesen fejeztem be, de arról már akkor is éreztem, hogy rossz.) Hanna írt nekem anno egy pár soros kritikát arról, hogy alapvető hibám a leírások szinte tökéletes hiánya, és a megfelelő ábrázolás nélkül a háttér nélküli karakterek. Utóbbit akkor még nem nagyon értettem, mert nagyon részletesen megvoltak a fejemben a karik, előbbivel egyet értettem. Ugyanebben az időben látogattam el először a Delta Műhely fórumára, ahol több hozzászólásban is felhívták a figyelmem hibákra, gyakorolható célokra.

Nos, Marco és Onsai bejegyzésével véget ért a játék korszaka, és elkezdődött a tudatos tanulás.

Elolvasom »

Amikor egy ideje hanyagolod a tested - nem sportolsz, nem túrázol rendesen, nem feszíted a végsőkig teherbírásod - furcsa mód egy kicsit elfelejted, hogyan is működik. Nem figyelsz rá eleget, kevesebb mozdulatot teszel, minden inkább a fejedben dől el. Mintha egy kicsit ketrecbe zárnád magad.

Pedig a testünkben létezünk. Hogy ez mennyire is nem mindegy, azt példázzák például érzelmeink.

A pszichológia jelenlegi állása szerint hat komponense van.

1. A beérkező jeleket elménkkel elemezzük. Eldöntjük, hogy most jó vagy rossz vagy félelmetes dolog történt, mit is kell az egészből kivennünk. Ez a kognitív kiértékelés.
2. Szubjektív élmény. Maga az, amit az egészből érzünk.
3. Gondolkodási és cselekvési tendenciák. Az érzelem olyan, mint egy program, egy heurisztika: anélkül, hogy végiggondolnánk egy logikai láncot, eljutunk egy döntésig, ami cselekvésre késztet bennünket. Félelemnél távolodni, szeretetnél közeledni szeretnénk egymáshoz.
4. Fiziológiai változások. A félelemtől kitágul a pupillád, a vad izgalomtól hevesebben ver a szíved... Számtalan hormonális és idegrendszeri úton üzen agyad a testednek, hogy mire is készüljön. Érzed az izmaidban, a légzésedben, a vérnyomásodban, ha érzékeny vagy rá, néha ereid lüktetését is érzed, néha hallod a saját szívverésed.
5. Arckifejezés. Minden alapérzelemnek van, és sosem tudjuk tökéletesen elrejteni.
6. Az érzelmekre adott válasz: azaz tulajdonképpen mit is teszünk.

Amikor egy élményen keresztülmegyünk, érzelmi lenyomatot hagy bennünk. Ez az érzelmi lenyomat emlék formájában megmarad, mely magával vonja a test emlékeit is. Amikor arra gondolsz, milyen dühös voltál, önkéntelenül is eszedbe jut, hogy feszültek az izmaid, újra felszökken a vérnyomásod, pontosan tudod, milyen testtartásban álltál.

Mivel ezek az emlékek egy életre megmaradnak, fontos, hogy ne csak a rosszat tároljuk el. Néha muszáj kényeztetni a testet. Én - a bokarögzítőmmel - most jobb híján egyszerűbb tai-chi és kung-fu mozdulatokat ismételgetek újra és újra. Az ütések elhasználják a rengeteg stresszhormont, ami a vérembe szabadult az utóbbi időben. A tai chi feltölt oxigénnel, lenyugtat, de közben érzem az adrenalin és az edzés közben felszabadult endorfinok kellemes érzését. Erre koncentrálok, a kellemes élményre. Az élet apró örömökkel jutalmaz, már akkor is, ha csak nyújtózkodsz egyet - miért ne használnád ki?

Megjegyzem, ha képes vagy nem kontrollálni a tested és az arckifejezésed, hevesebben éled át az érzelmeket.

Életmódváltó projectem keretei között egyébként dolgozok a testtartásomon is. A romló szemem miatt közelebb kell hajolnom a dolgokhoz, hogy rendesen lássam őket - épp ma rendeltem új szemüveget -, és a sok ülés sem tett jót a derekamnak. Most teljesen kihúztam magam, hogy érezzem, milyen, egy fél órán át mászkáltam körbe-körbe a szobában. Igazán felemelő érzés, jóval magasabbnak és stabilabbnak érzem magam.

Egyébként ez az egész bohóckodás a testtartással írástechnikai gyakorlatnak sem rossz. Amint elkezdek újra sportolni, ki fogok találni mozgás gyakorlatokat az érzelmek modellezésére. Ezek a modellek aztán átültethetők szavakba, amik segítenek, hogy jobban tudjam ábrázolni az érzelmeket a saját kreatív eszközeimmel. Egyre jobban látom a különbségeket színészet és írás között, de egyre több hidat is látok a szakadék fölött... Azt hiszem, mélyebben el fogok merülni a témában.

U.i: február első hete óta hét kilót fogytam, éhezés nélkül. Mozogni a sérülésem miatt még nem tudtam elkezdeni, de amint belevágok, a közérzetem és az eredményeim számottevően javulni fognak. Mióta sántítok, folyton arra gondolok, hogy futni akarok, alig várom, hogy elkezdhessem!

A korábbi bejegyzések egyikében írtam egy álmomról, amiben ördögűzőt alakítottam. Azóta két másik is volt. Az egyikben egy vidámparkban mészároltak minket halomra, a másikban egy hófödte hegycsúcson. (Idilli hely a kárhozatra.) Minden bizonnyal van valami lélektani szükségszerűsége annak, hogy ez az álomtéma újra és újra előjön... De ha más nem, már csak azért is foglalkoztat, mert érdekesnek találom a témát. Úgy döntöttem, leporolom egy régi, elavultnak bélyegzett ötletem, és felújítom a koncepciót ezekkel az álmokkal.

Ez a régi ötlet a Csapás. Az eredeti ötlet arról szólt, hogy néhány pályakezdő pszichiáter egy roppant érdekes mentális problémával találkozik - melynek több heti tudományos munka után nem marad más magyarázata, mint: a megszállás. Az orvosok nem tudják gyógyítani a beteget, ezért úgy gondolják, eredményeiket publikálják, hátha valaki találkozott már hasonló esettel. A publikációt az amerikai kormány rögtön letiltja - és elkezdődik egy eseménylánc, mely során nem hivatalosan megalakul egy okkult ügyekkel foglalkozó tudományos kutatócsoport. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ennek a csoportnak katonai támogatásra is szüksége van.

Innentől kezdve a történet körülbelül a Csillagkapu szintjén mozgott. A csapat újabb és újabb ügyeket tár fel, más világokat látogatnak meg, stb. Úgy gondolják, egész jó úton haladnak, néha sikerül szellemekkel érintkezniük, megszállottakon segíteniük, stb. Egészen addig megy ez így, amíg egy alkalommal a sértett szellem el nem szólja magát valami borzasztó eseményről, a Csapásról, ami három generáción belül eléri a Földet. Ekkor pedig a földi élet megszűnik létezni. Ez is egyike azoknak a végtelen ciklusoknak, amikor TÉNYLEG végigírsz háromszáz évet, a csapatban mindenki varázsló, ördögűző vagy egy kipusztult óceánmélyi civilizáció istenének reinkarnációja. (Poént félretéve. Tényleg volt ilyen szereplő.) Ez a koncepció most úgy ahogy van repül az ablakon... Ideje komolyan venni a démonokat.

Elolvasom »

Az egyik első és legfontosabb szabálya az írásnak - már, ha azt akarjuk, hogy valaki el is olvassa a könyveinket - az, hogy ami nem indokolt, az felesleges. Regényíróként kezdetekben nehéz megérteni, hogy a rendelkezésre álló terjedelem véges. Nem lehet behozni még egy szereplőt, csak azért, mert érdekesnek hangzik, még egy szálat, mert az oda tök jó, még egy szerelmes párt, mert abból sosem elég...

Épp ezért az írástanulás első mozzanata: kihúzni dolgokat. Meg kell látni, hogy a könyvünkben, ha kihúzunk egyes jeleneteket, akkor a történet semmit sem változik. Akkor erre szükség volt? Legkevésbé sem. Adott egy szereplő, aki nagyon érdekes ugyan, de ha kihúzzuk - teljes egészében, az egész könyvből - és rájövünk, hogy egyetlen helyen sem vitte tovább a történetet, akkor ő szükséges? Nem. Akkor miért van ott? Ha annyira érdekes, megérdemel egy saját történetet valahol másutt, ahol övé a reflektorfény!

Na de mindig így van ez? Bulgakov mutatott egy ellenpéldát.

Elolvasom »

.ynam era eW rof noigeL si eman ruO .daeh ym ni elpoep era ereht semitemos :tey dnA

Az elfojtott agresszió kezd az agyamra menni. Tényleg démon nő a fejemben a végén. Fel akarom használni ezt a pokoli sok erőt konstruktívan, hogy segítsen az önmegvalósításban, de igazából az egyetlen, amire képes vagyok vele az, hogy kiabálok azokkal, akik mellettem vannak - az indok roppant egyszerű: nem látnak bele a fejembe, és nem tudják a titkaim, amikben még én sem értek egyet magammal.

.noitpecnocsim nommoc a si kcis gnieb ton eM

Ki kell már szabadulnom ebből a szobából... És mehetek vissza a koliba, ahol mindenképpen költöznöm kell. Jó pár kényes, és legkevésbé sem feszültségmentes beszélgetés vár rám, miközben zh-ra készülök. És be kell adagolnom a műhelymunka témámat a tanáromnak, amit első héten kellett volna. Azt sem tudom, hogy egyáltalán elfogadja-e fejlődéslélektaninak. Sok munka, és kb. semmit nem tudok lépni egyelőre! Yeaaah! Épp így szeretem.

?msicitpeks fo rorrim eht ni doog kool I oD

Thy

Van jobb módszer a zenehallgatásnál és a képek nézegetésénél. Igen, a legtöbb író ismerősöm, akivel a témáról beszéltem, ezekkel éri el a hangulatot. Ez persze azzal jár, hogy minden egyes könyvhöz külön zenelistát kell létrehozni - és épp a kreatív, egyedi ötletekhez soha nem fogsz megfelelő dalokat találni, néha pedig azt veszed észre, hogy a zene elvonja a figyelmed. (Főleg akkor, ha nagyon jó a ritmusa, mert akkor óhatatlanul arra fogsz figyelni, és nem az írásra, aminek ugye megvan a sajátja.)

Az utóbbi két-három napban elég sokat szenvedtem, mire rájöttem, hogy én hogyan is csinálom évek óta ösztönösen. Most valahogy jobban sikerült, nagyon intenzíven éltem át a hangulatot, és minden egyes alkalommal zenehallgatás közben tört rám. Mikor azonban legközelebb beraktam ugyanazt a számot, nem jött meg a hangulat.

Most kicsit jobban odafigyeltem magamra. Íme a titok: légzés.

Elolvasom »

Álmomban a Golgottán jártam. Kívülről láttam magam, mintha csak egy kamera venne, a tömeg első sorában. Hallottam, hogy kalapálják a szögeket Krisztus keresztjénél, de őt magát már nem láttam.

A tömeget annál inkább. Térdeltünk a száraz földön, ujjainkkal belemarkoltunk, leszórtuk, és közben vadul doboltunk rajta öklünkkel. Hajlongva zengtük a vad dalt, tökéletesen egy ritmusban:

- Üsd a szöget! Üsd a szöget! Üsd a szöget!

És mikor a kereszt elkészült, a köteleket a fához erősítették, és nekiálltak talpra állítani. A tömeg térdelve felegyenesedett. Kezeinket széttárva emeltük egyre magasabbra, tekintetünk az égre függesztettük, és úgy énekeltünk tovább:

- És emeld fel! Emeled fel! Emeld fel!

A legmagasabb hangnál, ahol talpra állt a kereszt, végül felébredtem.

Azt hiszem a Mester és Margarita nagyobb benyomást tesz rám, mint gondoltam...

Tudod, mi a jó az írásban? Bármit érzel, bármit, az erőt ad, hogy többet írhass. Amikor betűk vannak az ujjaid alatt, minden kavarogni kezd benned, az érzelmek átfolynak egymásba. Fájdalomból erő, félelemből elhatározás, abból bátorság, féltékenységből önbizalom... Az egész rohadt örvény összeáll egyetlen feszültséggé, és megfogod, ott van a kezedben, és mondatokká öntöd.

Remélem, minden feszültség, ami bennem van most, erővé válik egyszer. Akkor végre lerombolhatom az én kényelmes kis üvegvilágom, amiben rejtőzködöm.

Elvont énfeltárás off, vissza a valósághoz. Haladok az Aran Guarral. Végre! Talán nyár elején kezdtem el, gyönyörű szépen haladtam vele... aztán elfogyott a lendület. Jött az iskola, hónapokig semmit nem írtam. Aztán megint belelendültem, egymást követték a jelenetek. És december... Akkor kezdődtek a nehézségek. Ettől kezdve inkább a katasztrófák követték egymást (bár történtek jó dolgok is persze), és sajnos akkor még ennyire sem voltam bölcs. Önsajnálatba menekültem az írás helyett. Szerencsére a márciusi pofonok megtanítottak pár dologra. Ismét belelendültem, nagyon gyorsan haladok, és megdöbbentően jól sikerülnek a jelenetek. Nagyon jól elkapom a hangulatot - igaz, egyszerre csak egy-két jelenet erejéig sikerül megtartanom.

Az írástechnikában is haladok napról-napra. Az Aran Guar narratív koncepciója viszonylag egyszerű: a jelenetek többsége pár perces időintervallumot ír le, azt mozzanatról-mozzanatra. A jelenetek között legkevesebb negyed óra, de gyakran órák, napok telnek el.

A koncepció elég minimalista, valljuk be, nem sok tudás kell a kivitelezéséhez. Ennek ellenére az elmúlt két hétben folyamatosan a narratív idő használatán zakatolt az agyam. A hosszabb-rövidebb léptékek különböző fogalmazási formákat igényelnek, amikben más és más módon élheti ki az ember a kreativitását - még több eszköz, amivel mozgatni lehet a cselekményt és a fantáziát.

A másik, amin folyton töröm az agyam, a szereplők szerepe. Nem olyan egyértelmű, mint amilyennek hangzik. Nem csak egyszerűen van egy főszereplő, meg sok mellékszereplő - és utóbbi nem abban különbözik az előbbitől, hogy nem róla szól a történet. Már a leírásnál is belefolytam egy kicsit a mellékszereplőkbe: ott azt írtam, hogy egy karaktert bemutathatunk azon keresztül, hogy a környezetében lévők hogyan reagálnak rá. Egy szép ember akkor lesz szép, ha van mellette valaki, aki szépnek látja. Ha nincs olyan főszereplőnk, aki ezt megteheti, kell egy mellékszereplő - akit pontosan erre a szerepre alkotunk, de mégis élőnek, mint a többieket. Máris alkottunk egy archetipikus "rajongót"! Mi másra lehet még felhasználni a mellékszereplőket?

Ez már az Aran Guarban is izgalmas kérdéssé vált... Abban a regényben a szereplőgárda úgy van megválasztva, hogy minden egyes mellékszereplő tovább tudja vinni a történetet - méghozzá ugyanabba az irányba! Ezt az eszközt mellesleg a regény második harmadától kezdve gátlástalanul kihasználom. Ezzel kialakult egy nagyon izgalmas játék, amit én írás közben piszkosul élvezek. Hogy miért is? Kirántottam a talajt az olvasó lába alól. A regény közben bárki, bármikor főszereplővé válhat. Ki is az tehát, aki nem halhat meg a történet végén? Upsz!

Ez azonban csak az alap, mert: az egyszerű dramaturgiában a felállás mindig tiszta. Van egy jó, és van egy rossz. Általában teljesen egyértelmű, hogy ki kicsoda, néha az író kicsit töri magát a realitás felé - ilyenkor végülis egyet értünk a rosszal is, de hát nem róla szól a történet, úgyhogy kuss a neve. Az Aran Guarban folyamatosan dolgozom rajta, hogy felépítsem az egyes szereplők elveit, érveit, életét. Mivel mindenki főszereplő, senki sem lehet rossz fiú - csak és kizárólag az olvasón múlik, hogy kit támogat. De akkor ki fog nyerni?

"Hát, azért biztos van egy erkölcsi norma, amit az író követ, és akkor a rendes, kedves, aranyos..." - WRONG! Nem hiszek az írói felelősségvállalásban. Az olvasóim nem ovisok. Tudják, ki a jó és ki a rossz a hétköznapokban, nem nekem kell megtanítanom.

Na de, elvitt a lendület! Lényeg a lényeg: ha tudjuk, hogy a klasszikus és kortárs irodalom milyen módszerrel használja a fő- és mellékszereplőket, avagy a narratív idő eszközeit, akkor rögtön abban a helyzetben vagyunk, hogy darabokra szedhetjük ezeket, és a saját szájízünk szerint újra összerakhatjuk. Az Aran Guar szereplőgárdája csak egy - egyébként félkész - példa arra, mit lehet kihozni az elavult módszerek romjaiból.

Épp ezért, miközben átrágom magam a Zsófi által felírt kötelező irodalmon, mostantól tudatos kutatómunkát végzek a narráció és a szereplőgárda használati módjairól. Ha úgy érzem, végeztem, szokás szerint írok belőle egy cikket. Valószínűleg nem a következő negyed évben lesz ez.

Noir, jobbra el

Bármennyire is furcsa lehet, a következő álmot nem rémálomként éltem meg. Cefetül izgalmas volt, és minden percét élveztem.

Álmomban egy furcsa egyetemen tanultam - hogy mit is? Sok mindent egyszerre. Egy kis orvoslás, egy kis pszichológia, de mindezek mellett egyszerre tanultunk az ördögi megszállásokról is. A vizsga pedig gyakorlati jellegű volt: kísérjünk el egy valódi megszállottat egy valódi ördögűzésre egy két napos utazáson. Húsz diák, egy három vagonos magánvonat a senki földjén, pisztolyok és TNT. A küldetés egyszerű: mindenki érkezzen meg életben.

Now kids, there's something you should know about the devil... it fears nothing.

Régi útvonalat választottunk, méltót az ördöghöz. Háború dúlta pusztaság, kráterek, örök tél a kiégett romházak között. Élet sehol sem akadt a közelben... Amíg a vonat a katedrális felé zakatolt velünk, semmi másra nem kellett figyelnünk, csak Rá. Negyvenes éveit taposó, ősz hajú fickó volt, farmerkabátban. A beszédéről messzire hallatszott, hogy gyerekeket tanít. Kedves volt, mindig előzékeny, és félt. És mi, bár tudtuk, hogy hamarosan véget vetünk a rémálomnak, sajnáltuk őt. Ez lett a vesztünk.

Elolvasom »

Érdekes kérdés ez a szerepjáték dolog. Nagyon sokan játsszák, még többen utálják, vagy tartják az életből való szánalmas menekülésnek. Gyakran látni elképzeléseleket arról, hogy öregszenek meg egyedül a látens homoszexuális játékosok egy asztal fölött ülve, barbárokról, elfekről, meg mindenféle kitalált helyekről beszélgetve. Számomra furcsa kontraszt ehhez mérni a valóságot - legalábbis azt a valóságot, amit én élek meg... Aki látott már World of Darkness szabálykönyvet, tudhatja, mivel van tele: pszichológiai, filozófiai utalásokkal, dramaturgiai szakkifejezésekkel, hangulati görbék beállításával, a narratív idő technikáival... Ezt a szabálykönyvet szó szerint tankönyvnek használom az íráshoz!

Ezek hihetetlenül magas szintű kreatív koncepciók, amelyekben minél érettebb és műveltebb - per pillanat inkább "minél kevésbé műveletlen..." - vagyok, annál nagyobb örömem lelem. Rettenetesen hasznos gyakorlás az íráshoz, emberek megítéléséhez, tőlem idegen személyiségek felöltéséhez - ami ugye a pszichoterapeuta szakma egyik alapja lenne.

Mindenesetre ez a bejegyzés nem erről hivatott szólni. Egyszerűen a terveimet szerettem volna csokorba foglalni, hogy maradjon valami nyoma.

Ha szerepjátékra adom a fejem, legtöbbször mesélői mivoltomban vagyok jelen. Jónak tartom magam, és rengeteg munkát ölök bele, hogy a játékosaim jól érezhessék magukat. Ez a rengeteg munka pedig általában teljesen felesleges - tucatnyi mellékszálat, számtalan soha meg nem jelenő mellékszereplőt tervezek, amiknek sosem veszem hasznát. A jó jeleneteket tartogatom, hogy felépítsem a feszültséget, közben megölöm a ritmust.

Szeretném, ha az előző kalandom lenne az utolsó, amiben ezeket a hibákat elkövettem, és mostantól "carpe diem" módon szeretnék játékot szervezni. Olyan környezeteket alkotok, amikbe viszonylag kevés munkával számtalan érzelmet lehet csempészni.

A következő kalandjaimhoz a mindig divatos vámpírokat választottam alapul. (Vampire: the Requiem szabályrendszer.) Több ötletem is van. Az elsőről már raktam fel egy hangulatadót. A kalandok kidolgozásakor ezúttal ügyelni fogok rá, hogy bevonjam a játékosokat is: karakterötleteiket, előtörténetüket a történet részévé fűzöm, és nem csak előzménynek tekintem. Az ilyen munkából egyébként rengeteget lehet tanulni: például, ha valaki egy műkedvelő mecénást szeretne játszani New Yorkban, nekem utána kell járnom, hogy mi is most a "sikk" egy manhattani galériában.

Íme a mostani ötletek, amiken gondolkodom:

Frissen Ölelt - vámpírrá tett - "kezdők" kalandjai, hogy felfedezzék átkukkal az új életet, hatalmukat, a játékosaik pedig a játék szabályrendszerét. Ez egy remek alkalom, hogy a játékosok kipróbálhassák magukat álomszerepükben: csábítóként, művészként, szociopataként, és a szerepekből kibontakozó dráma nem utolsó önismereti tréningnek sem. Hogy döntesz egy dilemmában? Ezt a lépést a karaktered teszi meg, nincs benne semmi tét, de talán az életben is találkozol hasonló helyzettel.

Külső ellenfél: akár az előző történet folytatása is lehetne. A vámpírok se veled, se nélküled viszonyban élnek: titkaikat nem oszthatják meg a halandókkal, így szükségük van egymásra. És szükségük van a vérre, amiért viszont egymással kell versengeniük. Territoriális fenevadak, folytonos rivalizálással. Mi történik akkor, ha a nyakukba szakad egy olyan szörnyeteg, amitől egy vámpír is álmatlanná válhat? Hogy képesek nyitni, félretenni az ellentéteket, milyen kompromisszumokkal kell élniük - mennyire akarnak, vagy mennyire képesek bízni egymásban?

Ez a kérdés sokszor foglalkoztat, hisz még a hétköznapokban, nagyon egyszerű kérdésekben is képtelen vagyok megbízni másokban. A csapatmunka - bár én rengeteg erőt fektetek bele, ha csak tehetem - számomra rémálom tud lenni. Hogy cselekszenek vajon a játékosok, mikor egyszerre vannak jelen a legrettenetesebb félelmeik és a legédesebb csábítások?

Vámpírcsalád: a játékosok mind egyetlen "fővámpírtól" származnak, és nem ismernek más vérszívót. Egymás testvérei: bár életükben már egyszer felnőtté értek, a haláluk után egy újabb "gyerekkor" várt rájuk. Együtt léptek át a nehézségeken, és most, ha nem is harmóniában, de egyensúlyban élnek. Az egyensúly két felén a féltékeny, feszült gyűlölet, a másikon az édes, csábító vágy áll. Mi történik akkor, ha a mérleg kibillen valamelyik irányba? Elég erősek a kötelékek, hogy megvédjék a családot, vagy...?

A problémám a játékosokkal van. Nagyszerű játék lehet egy ilyen kaland, ha a játékosok is beleölik azt a munkát, ami a többiek szórakozásához kell. Ráadásul általában egyik játékos hozza magával a másikat, és egy hét múlva már a vörös hadseregnek kell mesélnem.

Úgy tervezem, ezúttal három játékost szeretnék vállalni. Ha többen jelentkeznek, lehet, hogy kérek tőlük karakterötleteket előzetesben, és "pályázatszerűen" választom ki közülük a nekem tetsző hármat.

Hátrafésülöm gondolataim,

hogy feszüljenek tarkómon,

így leszek szép az életben.

Nyakamba szorosan kötöm

a szeretetet, hogy elfojtsa

vénámban a rettegést.

Pedánsan állok a tükör előtt,

mosolygok, de közben még

elmorzsolok egy utolsó könnycseppet.